2013.2.29.

                                                                                                                     2013.2.29.

          Anglia/London

            Maria Jugin

"-Semmi baj. Minden a régi lesz, meglátod.-mosolygott utolsó erejéből. Szemem megtelt könnyekkel, szívem ezernyi darabra tört. -Ne sírj, nem szabad sírnod! Csak gyengének látszanál, préda válna belőled, amit soha nem bocsájtanék meg magamnak.-suttogva mondta ki ezeket a szavakat. Erőt merítve szavaiból mély levegőt vettem s visszafogtam sós könnyeimet. Nehéz így látni őt. Szememben Ő a legerősebb személy az egész világon. Ha már egyszer nem lesz, helyébe áll majd valaki, de pótolni nem fogja Őt soha senki! 
-Ne hagyj magamra. Kérlek.-nem bírtam tovább ereimmel, muszáj volt sírnom. Fejemet lehajtottam kezeimet pedig szemeim elé tettem. Zokogni kezdtem, s a levegőt egyre szaporábban vettem. 
-Soha nem maradsz magadra, ezt megígérem neked.-kezemért nyúlt s lehelt rá egy csókot, testemet átjárta a hideg.-Ne félj, ennek így kell megtörténnie. Ebben nincs semmi rossz, ne okolj senkit. Ez természetes az én koromban , szeretlek Maria ezt ne felejtsd el!-nehéz volt Őt mentő autóban látni, nagyon nehéz. De hogy képes egy halálán járó ember ilyen módon hozzáállni ezekhez a dolgokhoz?! Hiszem az életéről van szó, arról, hogy vesz-e még levegőt, vagy sem. Pozitív gondolkodás, amit mindig is irigyelni fogok. Mindenben meglátja azt a cseppnyi jót. 
  Láttam, ahogy betolják az autóba, becsukták az ajtókat, beindították a motort s elhajtottak. Ott álltam az út kellős közepén egy szál hálóingben, mezítláb, magam. Mi lesz most velem? Ki fog gondoskodni rólam és a házról? Kivel fogok ezek után élni, hiszen nincs az ég világon senkim. Magamra maradtam. Hiába tagadja! Túl erős ahhoz, hogy bevallja magának, de én tudom!  Félek. Félek belekóstolni az ismeretlenbe, körbenézni ezen a puszta terepen. Végig szaladni a szilánkokon s közben tudomást sem venni róluk, nehéz. Felejteni, megbocsájtani, szeretni, feladni, megcsinálni, megszabadulni, feltörni, mind nehéz, de valahogy mindig képesek vagyunk rá. Sőt néha a lehetetlent is lehetővé tesszük. Vannak dolgok amik megmagyarázhatatlanok az ember számára, de léteznek, nagyon is léteznek. "


2013.3.19.
Anglia/London
                                                                    Maria Jugin
Emlékszem erre a napra, túl jól emlékszem. Minden egyes perce újra és újra lejátszódik bennem. Újra és újra látom magam előtt kétségbe esett szemeit, remegő kezeit. Végignéztem ahogy felszáll a végzet vonatára s végleg elhajt. Utána rohannék, de valami visszatart, az élet.
2013.3.5.-én halt meg a Londoni nemzetközi kórházban szívroham és vér rák miatt. A temetése szomorú volt, mint a többi, de ez mégis eltért valamitől, a temetésen csak én és a pap vettünk részt, na meg persze Ő. Egész szertartás alatt pislogni sem mertem, várva a csodát, hogy esetleg kinyílik a koporsó és Ő kimászik belőle s azt súgja fülembe "csak vicceltem". Ez nem történt meg. Nem volt senki akinek vállán kisírhattam volna magam. Senki nem nyugtatott bársonyos hangjával, senki nem várt otthon tárt karokkal egy csésze meleg gyümölcs teával beszélgetésre készen. Senki!
Nagyi halála után vártam, hogy valaki bekopogjon az ajtón és azt mondja "Te vagy Maria? Én fogok rád vigyázni ezek után." Elég lett volna ha legalább este valaki hozzám bújik és altató dalokkal álmomba szenderít. Vagy csupán egy jóét puszi, egy baráti ölelés, egy üzenet, ezek helyébe én egy üres házat, törött, magányos szívet kaptam.