2013.1.20.

                      2013.1.20.
                 Anglia/London                                      Maria Jugin

     Az embernek meg kell békülnie a körülötte lévő környezettel. Azokkal, akik körül veszik Őt, akik átsegítik a nehéz pillanatokon,  akik ott vannak ha szükség van rájuk. Meg kell békülnünk azzal, amink van, hiszen egy pillanat alatt minden porrá lehet.
Az ember számára a legnehezebb feladat megbékülni saját magával. Kimondani kétségek nélkül azt hogy 'tökéletes'. Igaz, tökéletes ember nincs, de egy pillanatra hitessük el, próbáljuk elhitetni magunkkal, hogy azok vagyunk. Bele nézni a tükörbe és szemre hányások nélkül meredni előre. Elégedetten mosolyogni, s jelezni ezzel 'megcsináltam, ez az'. Gondolkodás nélkül felállni ha egy bizonyos dolog miatt padlóra kerülünk, leporolni térdeinket s tovább menni. Megbocsájtani egy olyan embernek aki éveken át kísért minket e hosszú úton s végül magadra hagyott. Szemébe nézi egy olyan ismerősnek akinek korábban fájdalmat, csalódást okoztunk.
Mikor a világra jöttünk senki sem mondta, hogy később ilyen nehéz lesz minden.  A kijárt utak lassan göröngyösek lesznek, később járhatatlanok így rákényszerülsz egy új út felkutatására. A régi, megszokottat hátra kell hagynod s belevágnod egy ismeretlen felkutatására. Senki nem nyújtja majd eléd a térképet, senki nem tapossa ki előtted az utat. Magadra maradsz. Senki nem lesz veled aki segítsen a helyes járat kiválasztásában. Senki.
     Az élettől sok mindent meglehet tanulni, de főleg azt, hogy kegyetlenül igazságtalan, és veled sem tesz majd kivételt. Ahogy csak tud földbe próbál döngölni, elvenni tőled azt, ami számodra a legértékesebb.  Ne add meg neki azt amit követel tőled, harcolj a tulajdonodért amíg csak lehet.  Tarts ki amellett amit sajátodénak tudhatsz, ne engedd , hogy holmi hatalom elvegye tőled. Tőlem már elég sok mindent sikerült bezsákmányolnia, tapasztalatból mondom.  Először a családomat, akiket mindennél jobban szerettem, de úgy látszik ezzel csak én voltam így, szeretetemet nem viszonozták. Másodszor pedig elvette tőlem a boldog énem, ami már nagyon hiányzik. Legutoljára nyolc évesen nevettem őszintén, de annak már kerek tíz éve. Néha úgy érzem, mint ha az az énem már nem létezne. Mint ha csak egy régen mesélt mese lenne amit lassan elfelejtünk. Lassan, de biztosan elveszik s egyszer arra eszmélünk, hogy már nincs többé. Szomorú ez a tudat, tudom, de ez van, ha valamire nem vigyázunk elégé jól, elveszik s nem tér vissza többé.
    Az élet ezekkel a hiányosságokkal is megy tovább és meg nem áll. Csak suhanunk a végtelen időbe s várjuk, hogy a semmiből legyen valami. Sok ember nem tesz semmit az érdekében, hogy abból a bizonyos "semmiből"  legyen az a bizonyos "valami". Viszont, sok ember beleszakad ezekbe s még sincs belőle semmi. Akkor meg minek bajlódjunk vele  ha a munkánk semmibe megy ?!

2013.2.3.
Anglia/London
                                                                Maria Jugin

-Kislányom, mi bánt?-Mi bánt? Minden. Az egész életemet egy vékonyka kötélen élem, várva a kibillenést és a zuhanást. A landolást egy fehér párnákkal teli doboz szerűségben tervezem. De ehelyett egy kemény és nedves aszfaltot kapok, amit megérdemlek.
-Semmi, semmi nem bánt nagyikám.-csókoltam bele őszes hajába, azonnal megcsapott az a megszokott rózsa illat, a kedvence. Mosolyogva jó éjt kívántam s szobámba vonultam.
A tükör elé álltam s sírni kezdtem. A sós könnycseppek végigfolytak arcomon végül lezuhantak a semmibe. Szüleimre gondolva a könnyek szaporábban folyni kezdtek. Azok a rideg szavak amiket a fejemhez vágtak még anno, megemésztenek. A rossz emlékek belőlem táplálkoznak, míg végül megölnek.

"-Ezt hogy képzelted, kisasszony? Az engedélyünk nélkül. Csalódtam benned Maria! Már megint!-hajtotta le csalódott fejét anyám. 
-De, én csak szerettem volna segíteni!-kezdtem el sírni. -Csak segíteni akartam.-halkult hangom.
-Nem érdekel mit akartál! Nem érdekel mit akartál csinálni Maria! -emelte fel vörös fejét s ordibálni kezdett velem. Kicsi testem belerezzent.-Vedd észre, hogy ebben a családban te vagy a fekete bárány! Csak a rosszat hozod ránk amióta csak élsz. Elég! Elegem van belőled és a hülyeségeidből is egyaránt! Mars a szobádba ! 
-Nem! -emeltem fel hangom.-Én is része vagyok ennek a családnak, ugyanúgy én is Jugin vagyok!-a sokktól a földre rogytam, kezeimet szemeim elé tettem s így sírtam, míg egy hang meg nem zavart ebben.
-Mi folyik itt?-hallottam meg apám dörmögő hangját. Fejemet felkaptam.
-Maria megint felesel.-anyám ezekkel a szavakkal kirohant a konyhából, apám dühös tekintetével megtudott volna ölni.
-Tudod mi jön most?! -kihúzta nadrágjából az övet s kétfelé hajtotta.
-Ne bánts.-ugortam fel a hideg padlóról s hátrálni kezdtem.
-Magadnak köszönd kisasszony.-az a gonosz mosoly! Megfordultam s gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtam berohantam a szobámba s bevágtam az ajtót. Bemásztam az ágy alá s befogtam számat.
-Hol vagy Maria ? -jött be szobámba. Nyelvemre harapva próbáltam nem felordítani a félelemtől. Csend lett. Már-már feltűnő és zavaró csend. Ekkor apám hátulról megragadta lábaimat s kihúzott."

Ezt követte a verés, aminek nyomait mai napig magammal hordom. Ez csak az egyik esett volt a sok közül. Pedig én csak eladtam a régi babáimat a szomszéd gyerekeknek, hogy segítsem a pénzügyi problémáinkat, de viszont, anyám úri természete azonnal megsértődött s szégyenben érezte magát. Apám pedig úgymond anyám csicskája volt, anyám csettintett apám pedig ugrott. Ezek az emlékek örökre bele vésték magukat az emlékezetembe.